2009 május 23. | Szerző: prücsök23 |

 Minél inkább próbálok nem arra gondolni, hogy hétfőn be kell vonulnunk a kórházba, annál inkább ez motoszkál a fejemben és ez meg is látszik a kedélyállapotomon. Annyira aggódom, hogyan fogod viselni a környezetváltást. Jól feltaláljuk-e majd  magunk? Meg állandóan agyalok, hogy mit nem szabad itthon hagynunk, aztán tuti valamit elfelejtek majd. Még a holnapi napot egütt töltjük mi hárman. Már látom előre, hogy apával alig fogunk szólni egymáshoz, ránktelepszik a  szomorú csend. Egy hét nem olyan hosszú, nem is kínzótáborba megyünk én mégis úgy érzem, hogy nehéz lesz távol az otthonunktól. De érted Kicsim meg kell hoznunk ezt az áldozatot, majd jól kitornásszuk magunk és egy újabb tapasztalattal leszünk gazdagabbak! Remélem, a következő hétvégére befejezzük a fejlesztésnek ezt a részét. Utána már csak apróságok maradnak, mint a védőoltások, fejlődési tanácsadó és néhány kontroll.
Szóval most szépen felkötöm azt a bizonyos gatyaszárat és visszaviszlek a kórházba, ahol életed első két hónapját töltötted. De most már melletted lesz az anyukád állandóan, nem kell félned kislányom!